A Szurkolók soha nem igazolnak át

Az élet néha produkál furcsa helyzeteket. Ezek közé számíthatom jelenlegi feladatomat is: bírjam szóra a MÁVDAC egyik leghűségesebb szurkolóját, Horváth József festőmestert, aki mellesleg iskolatársam volt egykor, és akivel a DAC-nak MÁVDAC-cá történt átalakulásakor együtt bábáskodtunk, hogy az „újszülött” minél életerősebb lehessen. A téma: mi tartja ilyen hosszú időn át kedvencei mellett? Mióta kötődik a kék-fehér színekhez?

– A második kérdésre felelek előbb – mondja –, és abból mindjárt következik az elsőre is a válasz. Nádorvárosban születtem, ott is nőttem fel, és a húszas években ez meg is határozta a sportbeli hovatartozást. Akkor a nádorvárosiak a DAC-nak szurkoltak, a Belváros és a Gyárváros kedvence az ETO volt, Révfaluban a GYRAC-ért, majd a GyTC-ért dobogtak a szívek, és csak Újvárosnak volt két csapata: a GyAC és a II. kerület. Az ETO-t és a GYAC-ot leszámítva, amelyek mögött a Vagongyár és a város állott, a többiek társadalmi alapon működő, tehát anyagi javakban különösebben nem bővelkedő kisegyesületek voltak. A DAC és az ETO azonban ugyanabban az osztályban, a Nyugatmagyarországi Labdarúgó Alszövetség I. osztályú bajnokságában szerepelt. És a kék-fehér – zöld-fehér rangadók évenként kétszer különös eseménynek számítottak a városban! Akkor lettem én híve a DAC-nak, amikor még állt a fatribün az Erzsébet-ligeti pályán, amikor még emelt fordulós kerékpárpálya övezte a játékteret, amikor még a szabadban, lavórban mosakodtak a játékosok a mérkőzések előtt után. Távoli emlékek ezek, több mint ötven éve vagyok híve a kék-fehér színeknek…
Eddig jutottunk a beszélgetésben, amikor félretéve minden „interjú-szabályt”, szinte egymás szavába vágva soroltuk a régmúlt eseményeit. És minden mondatunk az „emlékszel” szóval kezdődött.

A régi – szemünkben mai is nagy DAC-isták emlegetésével kezdtük. Azzal a csapattal, amelyben a ma Svédországban élő Rengei-Rozslozsnik volt a kapus, a még jelenleg is győri Kövecses – Domján volt a hátvédpár, amelyben Fekete osztogatott elegáns játékkal a középfedezet helyén (hol volt akkor még négyhátvédes forma), és mellette Horváth Bandi és Pollák állták a sarat. A csatársor pedig Kulcsár, Payer, Ruczek, Pallermann, Raffay összetételben rohamozta az ellenfelek kapuját.

Szó került arról a korszakról, amikor a Nyugat bajnokságában a DAC az ETO előtt végzett, vagy amikor a Nyugat Kupa döntőjében 5:0-ra nyertek a kék-fehérek a zöld-fehérek ellen (a pálya melletti vendéglőben katonazenekar játszotta az indulókat), de emlegettük a nehéz időket is. Amikor a háború alatt nem tudott elutazni a csapat a vidéki mérkőzéseire, mert üres volt a kassza…

A háború alatti szegénység után jöttek a szebb napok, derüsebbek az emlékképek is! Amikor a Vasas ETO három kulcsjátékosa: Horváth János, Tóth „Csuriz” és Zsédely egyszerre igazolt át a MÁV-DAC-ba, vagy amikor sikerült elcsipni a helyi vetélytárs orra elől Mosonból Fehérvári-Grédingert. Azután búsásan visszaadta ezt a MÁVDAC, amikor a Kalmár-fivérek, Pális, Kapitány és Raffay átigazolásával egyszerre öt játékost adott a vagongyáriaknak. Emlegettük Kovács „Murok” időszakot, amely a hosszú NB I/B-s szereplést jelentette, és szóba került a sivár közelmúlt is. A rövidre tervezett „bemutatkozásból” így lett hosszúra nyúlt emlékezés.

– Nem a személye a fontos a szurkolónak – mondta befejezésül –, hanem az, hogy nemcsak a jóban, a rosszban is kitartson a csapata mellett. Én kitartottam!
A beszélgetés végén így megvilágosodott ismételten mindkettőnk előtt, hogy miként igazi, tartós barátságok csak gyerekkorban kötődnek, igazi szurkolóvá is csak fiatalon lehet valaki. És ha játékosok igazolnak és szerződnek is ide-oda, a valódi szurkolót nem lehet semmivel sem elcsábítani egyszer megszeretett csapata mellől.

Forrás: MÁVDAC Hiradó, 1984