Riport Kalmár Lászlóval

• Először is köszönjük, hogy rendelkezésünkre állt, és létre jöhetett ez az interjú. Igazán nagy megtiszteltetés...
• Örömökre szolgál, hogy kicsit visszaemlékezhetünk, együtt...
• Akkor kezdjük is a visszaemlékezést: Mikor volt pontosan a DAC csapatkapitánya?
• A 70-es évek második felében voltam a klub játékosa, összesen öt évig. Az utolsó két évben ért az a megtiszteltetés, hogy ennek a csodálatos csapatnak a kapitánya lehettem.
• Hogyan került az egyesülethez?
• Én ETO nevelés voltam, évekig ennél a klubnál játszottam. Nagyon szerettem volna tartósan az NB I-ben játszani, de aztán az élet más lehetőségeket adott számomra. Az ETO-tól elkerültem az NB III-as Elektromoshoz. Ott elég jól ment a foci, idővel több csapat nagyon intenzíven érdeklődött irántam... köztük volt a DAC is. Természetesen ez volt a legcsábítóbb ajánlat számomra. Győri születésűként egy nagy múltú NB I/B-s klubnál játszani: nos ez nagyon jó lehetőségnek tűnt.
• Mit jelentett a hetvenes években a DAC játékosának lenni?
• Nagyon nagy megtiszteltetés volt akkoriban, ha a DAC érdeklődött, vagy konkrét ajánlatot tett egy játékosnak. A klub akkor élte a fénykorát, csodálatos évek voltak ezek.
• Tudja, hogy került képbe a kék-fehér klubnál?
• Igen, legalábbis sejtem a valós okokat. Kovács Bandi a DAC egykori legendás játékosa ezekben az években kezdett „kiöregedni” a csapatból. A klubvezetés az ő fiatal „utódját” kereste és találta meg a személyemben.
• Milyen közösségbe csöppent, amikor a MÁV-DAC-hoz igazolt?
• Az első pillanattól éreztem, hogy valami egészen különleges közösségnek lettem a tagja azzal, hogy ide igazoltam.
• Miben nyílvánult ez meg? Össze lehet hasonlítani például az ETO-ban tapasztaltakkal?
• Nem. A DAC sokkal inkább egy nagy családra hasonlított akkoriban, legalábbis a légkör nagyon családias volt. Valószínűleg ebben az is szerepet játszott, hogy eleve az itt játszó labdarúgók nagy részének erős kötődése a klubhoz, sokaknak ez volt a nevelő klubjuk is. Bár sokszor ugrattuk egymás, ugyanakkor hihetetlenül összetartó közösséget alkottunk.
• Említene néhány nevet abból a csapatból, melynek ön is tagja volt?
• Természetesen. Bár az egész csapatot felsorolhatnám, de most olyan neveket mondanék, melyeket a mai napig talán az egész országban ismernek: Pálos, Gyömörei, Hannich, vagy válogatott kapusunk Tóth László. Hihetetlenül tehetséges játékosok voltak mindannyian, akárcsak a csapat többi tagja.
• Mielőtt tovább emlékeznénk erről a csodálatos csapatról, meg kell említeni az akkori csodálatos közönséget is és a régi DAC-pályát is, mely a mostani megyei korház területének egy részén volt. Én 1980-ban születtem, vagyis abban az éven, amikor átadták az új DAC-stadiont az akkori Kun Béla lakótelep szélén, tehát nekem nem volt lehetőségem a régi pálya légkörét megismerni. Tudna egy kicsit erről a pályáról és közegről mesélni?
• Mind a régi pályáról, mind pedig az akkori közösségről csak szuperlatinuszokban lehet beszéni. Tudni kell azt is, hogy ezekbe az években míg az ETO csak szenvedett, nem igazán jöttek az eremények éveken keresztül, addig a MÁV-DAC akkoriban szárnyalt a másodosztályban. Nádorvárosban kialakult egy olyan egységes és szenvedélyes szurkolótábor, mely párját ritkította: mindenki DAC-meccsre járt. Miközben egy ETO-meccsen átlagosan 3-4 ezer néző volt, addig a MÁV-DAC minden egyes meccsén 6-7 ezres nézőszámokról adott hírt a sajtó, sőt egyes rangadókon akár 10 ezer néző is kilátogatott. Nem túlzok, egy-egy ilyen hazai mérkőzésen a fiatalok még a fákról is lógtak, hogy lássák a mérkőzéseket. Egy pénzérmét sem lehetett leejteni, annyian voltak. És hogy a csapat teljesítményét az ország más részén is elismerték, arra a legjobb példa egy debreceni meccs volt, melynek során a Nagyerdei Stadionban 13 ezer néző volt kiváncsi az NB I/B-s DVSC - MÁV-DAC meccsre. Az egész egyszerűen leírhatatlan. Aki nem élte át, az sajnálhatja. Még most is megdobogtatja a szívem, ha ezekre a meccsekre visszaemlékezek.
• Visszatérve kicsit az akkori csapathoz... Nemcsak nagyszerű csapattársai voltak, de egy nagyszerű edzővel is összehozta az élet...
• Bundzsák Dezső egy fogalom a mai napig: nem tudom máshogy jellemzni, minthogy legendás edző. Hihetetlenül dörzsölt ember volt. Mi is megértük a pénzünket, és próbáltuk feszegetni a határokat, de az ő eszén nem lehetett túl járni. Szakmailag nagyon felkészült volt, ami pedig az emberi oldat illeti: gondoskodó és mindenre odafigyelő edző volt. Sőt, sokkal több volt számunkra, mint egy edző.
• A klubnál eltöltött öt évből mi volt az Ön számára a legemlékezetesebb?
• A kupamérkőzések, egyértelműen. Olyan csodás meccseket játszottunk, melyek örökre beírták magukat a klub történelemkönyvébe, sőt talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a legszebb oldalakra kerültek. Akkoriban a DAC a Diósgyőr, az ETO és Videoton számára is egyenrangú ellenfél volt, sőt. Ezek az évek mind az én labdarúgó-karrierem mind pedig az egyesület fénykorát jelentették.
• Öt csodálatos év után végül eligazolt a klubtól. Mi volt ennek az oka?
• Igen, 28 évesen eligazoltam. A lábaim már nem bírták úgy az NB I/B-s tempót. Volt jónéhány sérülésem is. Nagy fájdalom volt számomra, de be kellett látnom, hogy már nem tudom ugyanazt a teljesítményt nyújtani, mint azelőtt.
• Az Ön távozása után aztán a klubnál is elkezdődött egyfajta leépülés...
• Igen, közeledett a rendszerváltás. A klubnál már érezhető volt, hogy bajok lesznek és a pénz is egyre kevesebb volt. Sajnos az negatív előjeleket egy nagyon meredek lejtmenet követte.
• Miután eligazolt a klubtól, követte azért, hogy mi történik a csapattal?
• Természetesen, sőt a mai napig követem. Ez az egyesület a szívemben egy fontos helyet foglal el. Mély fájdalommal éltem meg mindazt, ami a klubbal az elmúlt 20-25 évben történt. A másik ami nagyon hiányzik, az a 70-es évek nádorvárosi szurkolói közege volt, melyet soha sehol máshol nem tapasztaltam.
• Sajnos, egyelőre a közelmúlt sem sokkal szebb, mint az Ön által említett elmúlt 20-25 éve története...
• Sajnos nem. Ez a klub sokkal többet érdemelne minden szempontból. Ugyanakkor ez a mostani nagyon nehéz helyzet hatalmas emberi teljesítményeket hozott magával. Mindaz, amit most a klub berkein belül a szakemberek és a vezetőség végez, az csodálatra méltó. A klubelnök, Farkasházy László az abszolút kilátástalan helyzetből alapított napok alatt egy új gazdasági társaságot, hogy a klubnál focizó gyerekek ne kerüljenek az utcára, valamint azért, hogy a több mint 100 éves klub is továbbírhassa a történelmét. Ami Arnold Csaba klubigazgatót illeti, nos ő maga a DAC... több mint harminc éve szolgálja minden tudásával az egyesületet. Kóbor mester pedig a semmiből csinált pillanatok alatt egy olyan csapatot, mely az első szezonjában feljutást tudott elérni. Ezek mind-mind olyan emberi teljesítmények, melyekről csak határtalan tisztelettel és megbecsüléssel lehet beszélni.
• Igen, az általuk az utóbbi időkben elvégzett munkára méltán mondhatjuk, hogy „DAC”-oltak a lehetetlennel is. Most már kívülállóként, hogy látja a klub jövőjét?
• Én azt gondolom, hogy ennek a hihetetlen munkának meglesz a gyümölcse. Számomra az is felfoghatatlan, hogy miközben Győr az ország leggazdagabb városa, hogyan történhet meg az, hogy klub az utóbbi időszakban a város részéről semilyen támogatást nem kapott. Egy 105 éves klubról beszélünk hatalmas múlttal, komoly utánpótlás-képzéssel. Én hiszek benne, hogy előbb-utóbb valaki, vagy valamilyen partner felfigyel mindarra a hihetetlen munkára, ami ennél az egyesületnél folyik, és felkarolja ezt az egyedülálló közösséget. És remélhetőleg a városvezetés is rájön majd, hogy a DAC a város történetének egy szelete, melyet nem lehet elfelejteni.
• A klub nevében is köszönöm Önnek ezt a hihetetlenül őszinte és érzelmektől sem mentes interjút. Remélem, hogy mindaz, amit a jövőről írt, nemsokára valóság lesz.
• Én is remélem.

2017-07-10 23:15 - Az interjút készítette: Friesz Zsolt